2014. szeptember 29., hétfő

Életfal

Aki járt már nálunk, biztosan emlékszik arra a falra, ami a belépőnek először tárul a szeme elé. Kedves dolgaimat pakolgattam oda, lényegében rendszerben gondolkodás nélkül, egyszerűen mert tetszett, vagy mert kedves volt valamiért.
Ám ma egyszer csak megláttam benne az alapelvet - még ha nem is szándékosság vezette a kezemet és a szememet a készítésénél. Ezért is neveztem életfalnak. Megmutatom egyben.
Mutatós, persze. Kicsit életlen a kép, de azért rajta van a lényeg. Legtöbben a falra akasztott széket vagy a szép, régi ablakkeretet említették meg, mint fő tetszésük tárgyát. De megmutatom apránként. Minden rajta van, ami az élet sava-borsa, ami az élhető életben fontos.
Ablak - nyitottság Istenre, életre, világra. A megoldások és a túlélés keresése, kilátással Isten keresésére és a keresztre.
Mert az apró részletek is számítanak:
Ezt a követ a sógornőm rajzolta nekünk. Egyszer séta közben találta a földön, rajta mindössze a csillag alakú bevésődéssel. Karácsony közeledvén egyből belelátta és meg is rajzolta nekünk a csillagot követő, Isten-kereső bölcseket. A  bölcseket, akik a másik szárny felé haladva a keresztre találnak.
 Ez a fókusz.
ezt veszi körbe az élet. :)








Az angyalkáim a család és a barátok. Szeretem az angyalkáimat, egyik sem giccses vagy ízléstelen, és mindegyikhez kedves történet fűződik.





A lámpa is azért került magasra, hogy emlékeztessen, nem azért gyújtanak lámpát, hogy véka alá rejtsék, hanem hogy világítson :). A piros szék? Egyszerűen bájos :)






Ez a tapló a nagymamám szobájában állt, alighanem ő hozta otthonról, a Partiumból, hogy valami legyen vele onnan. Nekem az emlékeket jelképezi, amelyek nélkül szegényebb lenne az életem, még akkor is, ha sok a szomorúság bennük. Ez is élet.





Az élet fűszerei: a csilingelő nevetés és a könnyek :).



Tegnap még le akartam vetetni a könyveket, mint könyhába nem illőt. De ma rájöttem, hogy nagyon is ide illenek. Könyvek nélkül elképzelni sem tudom az életemet!









Meghitt pillanatok és a pihenés a tea illatában és a gyertya fényében...








Egy csipet egzotikum, amit mindenki a szívében hord, saját személyiségünk, amiben egyediek vagyunk :)







És a munka, amit feladatul, küldetésül kaptunk...Persze, ezek csak eszközök, de jelképei a munkának abból a korból, amikor még nem volt elektromosság, és az emberek találékonyságán múlott, milyen hatékonyan dolgoznak, nem a microchipeken. :)



A sarokban álló növénykém - bár nincs direktben fotózva - jelképezi a természetet, a természethez való kapcsolódásunkat, és a generációkon átívelő természetvédő feladatunkat. Ezt a növényt a nagyapám ültette és ajándékozta nekem, aki bár nem él már, de a temperamentuma, életszeretete és életereje visszaköszön bennem nap, mint nap, s ha ránézek a virágomra, eszembe jut a két bütykös, sosem tétlen keze, és hálás vagyok neki ezért!
Hát ez a mi élet-falunk, semmit sem eltúlozva, mindennek helyet találva. Lehet, hogy mások máshogy gyűjtenek - fotókat, képeket, terítőt, egyebet - nekem nagy örömet adott az én élet-falam felfedezése! :)

2014. szeptember 22., hétfő

Betti a padról...

Még tavasszal kezdődött. A Rókus kórház előtti piacra korán kell mennünk, mert Géza onnan megy át még az MDF piacra. Hat előtt ott szoktunk lenni. Azon a téren hajléktalanok alszanak éjszakánként, ha tehetik, mert elég jól védett, és egy kis park is van kialakítva kutyasétáltatóknak.
Egyik reggel a piac miatt jöttek a területfenntartók - az önkormányzati munkások hívták őket (feltételezem, hogy a rossz tapasztalataikból okulva). Egy hajléktalan leányt keltegettek - nem túl barátságosan. Kicsit messzebb voltak, így először én nem is értettem, ami történik, csak a durva hangokra figyeltem föl a pultom rendezéséből. Férfiak röhögtek, egy lány meg kiabált. Láttam, hogy felugrik a padról - fiatal, csinos húszas éveiben járó leány volt - toporzékolva üvölt valamit, aztán visszafeküdt és magára rántotta a takaróját. Teljesen megértettem. Hajnal volt, majdnem sötét, és nem lágy hangon keltegették, buciját simogatva. Én is utálom még az ébresztőóra hangját is hajnalban. Nemhogy a röhögő férfiakat. Nem volt szép ébredés. Kihúztam magam.  A szomszéd pulton egy asszony árul - kávét, sütit, szendvicset - hát jött az ötlet. Megkértem, hogy készítsen egy kávét nekem, mindjárt megmondom, milyen paraméterekkel. És odasétáltam a leányhoz. Leguggoltam, és halkan megkérdeztem tőle, hogy mit szólna egy kávés-szendvicses ébresztőhöz. Válaszul egy halk morranás jött a takaró alól, egyáltalán nem barátságtalanul. Biztatásnak vettem, és megkérdeztem, hogy kéri a kávét. Hét cukorral és habbal, válaszolta még mindig a takaró alól. Mert reggel van, csak azért - tette hozzá magyarázólag. Visszamentem a kávéért, és vettem egy szendvicset is neki. Nagyon guszta volt, sonka, uborka, tojás, saláta - nyámi :). Mire visszaértem vele a padhoz, a leány felült, kissé kókadozva. Szép lány volt, magas, vékony, értelmes arccal. (Mi a csudát keres az utcán?) Februárban ránk gyújtották a házat, azóta nem aludtam ki magam - zsörtölődött félhangosan. Közben a férfiak napirendre tértek az én hajléktalanom fölött, látták, hogy ez a tökkelütött nő kávét visz a mulatságuk tárgyának, hát jó. A területfenntartók elmentek, a piacosok pakolásztak tovább. A leány megnézett magának - most először - aztán belekortyolt a kávéba. Mmmmm, finom - és mosolygott. Aztán kettétörte a szendvicset. "Viszek a Zolinak is" felkiáltással egy távolabbi padon öltözködő fiatalemberhez vonult, és megették a szendvicset, kávét. Összekészültek, és továbbálltak. Nem is nézett rám. Következő héten megismétlődött a jelenet, majd néhány hétig újra. Aztán egy darabig nem láttam, talán jobb helyet talált szállásnak. Vagy az esők elől hajléktalan szállóba ment aludni. Aztán egyszer csak újra megjelent a piacon, de nem reggel, délelőtt sétált arra. Megismert, rámköszönt . "Csók" - mondta, és továbbment :). Következő héten reggel megint ott volt, vittem kávét, szendvicset. Később odajött, hogy tudnék-e adni 20 percre 150 Ft-ot. Tudtam. De nem kaptam vissza. Ahogy sejtettem. Aztán hetekig nem jött arra. Végül megint arra járt, mosolygott, mintha mi sem történt volna - rég elfelejthette a kölcsönadott pénzt. Sebaj. Mosolyogtam én is, kérdeztem, kér-e sajtot. Vagy túrót? Túrót kért, azt jobban szerette. Tettem egy kis zacsiba neki. A szomszéd árushoz időközben egy fiatal hölgy került segítőnek, akivel nagyon egy húron pendültünk. Rám kacsintott, és két zsömlét tett egy másik zacsiba, amit a leány markába nyomott. Akkor végre megkérdeztem a nevét. "Betti" - és mosolygott. Kicsit fura a stílusa, gyanakodtunk, hogy kábszeres lehet - vagy volt.
A múlt héten aztán kicsit merészebben beavatott minket az életébe. Kokain volt. Tizenévesen már szedte. Tizenhét évesen terhes lett - végig kokainozott. A picit, amikor megszülte, elvonózni kellett. Kisfiú volt, azonnal örökbefogadták. "Marika néni azt mondta, bármikor mehetek, de még csak négyszer láttam. Nem tud semmit. Félek, hogy mit szól, ha megtudja...rettegek attól a naptól" "Tíz éves" És most? "Tiszta vagyok, évek óta tiszta!" Lehet hogy hazudik...Na és?
Most nem én megyek arra a piacra, a gyerekeim segítenek ott be. Bettinek időnként küldök valamit, átadják neki. És ő örül. Nemcsak a kajának, hanem mert gondoltam rá. Emberként.
Piacok? Ez is egy piaci élmény. Most értettem meg jobban a sorsát. Ezért mesélem el most...

2014. szeptember 15., hétfő

Esik az eső...

Vigasztalanul. Napok óta.
Hát, ilyenkor nem annyira barátságos a terep. Az állatok...Nos, megmutatom.
1. A kecskék :)Ők az elsők mindenben.

És ők nagyon nem szeretik az esőt. Elég egy csepp, és már bent tolonganak az istállóban. Nem is csoda amúgy, a friss, száraz szalma sokkal hívogatóbb, mint a sáros udvar.
A libák - nos, ők szeretik a vizet. Nem is zavarja őket különösebben a töménytelen víz. Kiabálnak boldogan, és követnek, bárhova is megyek. Még a házba is bepróbálkoznak, de azt azért már mégsem hagyom!
A pulykák fizimiskáján semmi sem tud javítani, de rontani sem. Ők nem kedvelik az esőt, magukban bosszankodva vonulnak vissza az óljukba, mint fekete gyászhuszárok, akik beülnek egy pálinkára a kocsmába, mielőtt mennek megásni a gödröt...




A ló az istállóban tanyázik szintén, csak az orrát dugja ki néha. Nem is csoda. Az ő udvara is uszodajelleget kezd ölteni.

Csibész pedig a szalmába kucorodva várja, hogy végre újra lehessen napozni.
A malacot meg sem merem mutatni. szegény térdig jár a sárban, ami túrási munkálatainak a következménye, ugyanis a frissen feltúrt föld sokkal nagyobb hatékonysággal issza be a sok esőt, mint a keményre döngölt. Így aztán átmenetileg szünetelnek a boldog vágták, csodálkozó pofával veszi tudomásul, hogy egyszerűen elsüllyedt a sárban.
A ház mellett szép, természetes tavacska alakult ki a csatorna alatt, ami nem bírván a megpróbáltatásokat, egyszerűen ott szabadul meg terhétől a terasz mellett.
Amúgy egészen szép, csak jó nedves holmi, nem?


2014. szeptember 4., csütörtök

Megjavult telefon :)

Több, mint egy hónapnyi kényszerű leállás után végre visszakaptam a telefonomat megjavítva. Azóta fényképezek...:)
Vaszkó Réka ügyes kezének és jó szívének köszönhetően megkaptam ajándékba a logómat szappannyomda formájában. Íme a végeredmény:
Nem minden szappanba nyomtam, mert leginkább a homogénekben mutat jól, pláne, ha van időm megcsinálni. De rendkívül mutatós, köszönöm, Réka!!!! :D
Időrendben a következő esemény, hogy a három nagyfiam elköltöztével hazaköltözött Rita, a szibériai csíkos mókuslány, ugyanis az albérletbe csak terráriumos állat volt vihető. Valószínűleg amúgy átgondolja majd ezt a főbérlő, mert így Tamás fiam az albínó kígyót vitte magával, aki a költözés napján egyszerűen meglógott a terráriumából, és napokig keresték, mire meglett. Nesze neked, terráriumos állat. Eléggé borzongott a főbérlő asszony, amikor meghallotta a dolgot :D.
Aztán a pulyák, akik már megérdemlik a megtisztelő pulykák elnevezést- ugyanis megnőttek. És bár a libáktól tartanak, de a területet - azaz a kertet - együtt védik a betolakodóktól a libákkal és a kutyákkal. Zseniálisak! Ma csináltak egy fergeteges műsort egy anyuka és a kislánya kedvéért, akikkel kimentünk megnézni a jószágokat. Leeresztették a szárnyukat, mintha utcai vagányok lennének, felfújták magukat, farktollukat fel, és hárman körbe-sorba mentek, miközben magas hangon, csukladozva kiabáltak. Sajnos nem volt nálam a telefon (sosem szabad kimenni nélküle, biztos pont akkor van jó fotótéma), bemenni meg nem mertem, mert így is a libák félrehúzódva, egymás közt sustorogva azon áskálódtak, hogy hogyan veszejthetnék el a vendégeimet. Nem hagyhattam ott őket négy vérszomjas, házőrzésre szakosodott libával egyedül! :)
De találtam egy pár nappal korábbi fotót, amin látszik valamennyire a "játék"
Hát ezek a keselyűk az én édes kis, picike pulyáim :)
A libák...Hát óriásiak! Jövőre többet is fogok tartani, nagyon tetszenek! Azon túl, hogy tényleg házőrzésre vannak kiképezve (talán a Csibész kutyánk volt titokban), rendkívül jó fejek. Egyszer jövök hátra a házban, hogy ki kopog a hátsó erkélyajtón - hát ők voltak :). Megdöbbenve néztek rám, amikor egyszer csak elhúztam a függönyt az ablak túloldalán...Aztán az eget nézve eloldalogtak. :) Máskor meg, ahogy kint álltam és beszélgettem, odagyűltek körém - mögém, és hangosan magyarázni kezdtek valamit, de a zsivajtól nem értettem, hogy mit is mondanak :D. (A zsivajt ők csinálták... )Aztán a vezérgúnár elkezdte leeszegetni a nadrágom száráról a szöszöket, finoman csőrébe fogva, de véletlenül meg nem csípve! Fantasztikusak voltak! Én vagyok a libakirályné, ők meg az udvaroncaim, udvarhölgyeim :) Így vonulunk karéjban az udvaron...

És a kutyáink...azok szokás szerint idétlenek :)
Egyszóval eltelt a nyár...